A Wittenberg gyártól  a wittenberg burjánig

Wittenberg Sándor Kálmán fűrésztelepe  Gelencén, a falu felső felében, a Gelence patak jobb partján, a hasonló profilú “Máté gyár” közelében üzemelt az  1930-as években és az 1940-es évek közepéig. 

Wittenberg S. Kálmán a faluban élő három izraelita vallású személy egyike volt, hogy pontosan mikor és milyen körülmények közt került a faluba nincs adat róla, viszont a méhészetben elért sikereit több korabeli újság is jegyzi.  Tagja volt többek közt az  Erdélyrészi Méhész Egyesületnek (E.M.E.), 1931 ben a marosvásárhelyi mezőgazdasági kiállitás méhészeti csoportjában az ő mézét aranyéremmel tüntették ki, hasonló díjban részesült 1933-ban a sepsziszentgyörgyi kiállításon is, amikor megjegyzik róla, hogy nem ez az első kitüntetése “hiszen a Wittenberg-féle méznek Erdély szerte híre van”. Valószínűen a méhész hobbijának köszönhetően terjedt el fürésztelepi birtokán az itt addig ismeretlen ártéri japánkeserűfű invazív nyomnövény, mely a 19. században került Jappánból dísznövényként Európába. Tulajdonsága, hogy három méter magas bokrokat alkot, melyek könnyen sarjadó gyökerei két méter mélyre hatolnak és gyorsan terjeszkednek. Hogy az üzemi árú szállításával került-e ide a növény vagy a méhek etetésére hozta-e a dús virágú növényt, nem tudni, de tény, hogy mai napig ezen a területen van belőle falunkban a legnagyobb kolónia, az idők során a patak partján tovább terjedt. A gelencei Wittenberg Sándor nevét a holokauszt háromszéki áldozatai sorában jegyzik, 1945 novemberében pedig a Wittenberg S. Kálmán féle fűrészűzemet árverésen bérbe adják. Nevét a wittenberg burján őrzi, mai napig is így nevezik a helybeliek a mára már eléggé elterjedt invazív növényt. A szóbeszédben használatos még "viktember" vagy "vittember" formában is. Valószínű, hogy az 1939 ben Gelencén készült méhészettel kapcsolatos fotón Wittenberg S. Kálmánt is láthatjuk.